pár "ajándékul" odavetett geggel, humoros képpel, videóval jóvá lehet tenni egy tönkretett életet?????

És ez is Jung: Válasz Jób könyvére című írásából.

"Így bizonyára Jahve Jóbbal szemben elszenvedett morális vereségének is megvoltak a maga rejtett következményei: egyfelől az ember szándéktalan felmagasztosulása, másfelől pedig a tudattalan egyfajta nyugtalansága. Az előbbi hatás eleinte tudatosan fel nem ismert puszta tény maradt, amit azonban a tudattalan rögzített. Éppen ez az egyik oka a tudattalan nyugtalanságának, ezáltal ugyanis az magasabb potenciálra tesz szert a tudattal szemben: a tudattalanban ettől kezdve az ember több, mint a tudatban. Ilyen körülmények között lejtés alakul ki a tudattalanból a tudat irányába, és a tudattalan álmok, látomások és kinyilatkoztatások formájában betör a tudatba."

Húsvét, termékenységünnep...

Földművesek csak akkor harcolnak, ha nagyon muszáj.

(Azon belül : IX. VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE)

Innen talán most már jobban meg tudjuk érteni, mi is történt Jóbbal. A (teremtést megelőző) teljesség vagy tökéletesség állapota, vagy ahogy a tibetiek nevezik bardo állapotot ugyan a világ tökéletes összjátéka jellemzi, a teremtéssel azonban, vagyis a világnak a tér és idő elkülönült történéseibe való átlépésével az események elkezdenek egymással súrlódni és ütközni. A Sátán az atyai védőpalást mögé bújva és annak védelmében hol itt, hol ott tesz ki hibás és más tekintetben helyes hangsúlyokat, miáltal olyan bonyodalmak keletkeznek, amelyek láthatóan nem szerepeltek a Teremtő előzetes tervrajzán, és ezért meglepetésként hatnak. Míg a tudattalan teremtmények, mint az állatok, növények és ásványok – amennyire ezt tudjuk – kielégítően működnek, addig az emberrel valahogy folyamatosan balul ütnek ki a dolgok. tudata kezdetben ugyan csak alig észrevehetően haladja meg az állatokét, s ezért csak rendkívül korlátozott szabad akarattal rendelkezik. A Sátán azonban érdeklődik utána, és a maga módján kísérletezik vele, helytelen dolgokra csábítja, és angyalai olyan tudományokra és művészetekre tanítják őt, amelyek korábban a pléróma (teljesség) tökéletessége számára voltak fenntartva. (A Sátán már korábban is rászolgált a „Lucifer” - fényt hozó névre!) Az emberek furcsa, előre nem látott extravaganciái Jahvéból indulatot váltanak ki, és ezáltal bevonják őt saját teremtésébe. Az isteni beavatkozások parancsoló szükségszerűséggé válnak. Ezek azonban bosszantó módon mindig csak átmeneti sikerrel járnak, és még a drákói büntetés, amikor (a kiválasztottak kivételével) minden élőt vízbe fojt – s ami alól az egykori JOHANN JAKOB SCHEUCHER szerint még a halak sem menekülhettek -, sem jár tartós hatással. A teremtés ezt követően is ugyanolyan fertőzöttnek bizonyul, mint annak előtte. Jahve az okot furcsa módon mindig csak az emberekben keresi, akik látszólag nem akarnak engedelmeskedni, és sohasem saját fiában, minden cselvetők ősatyjában. Ez a téves tájékozódás csak még jobban kiélezi amúgy is ingerlékeny természetét, úgyhogy az istenfélelmet az emberek általános elvvé, sőt minden bölcsesség kútfőjévé emeli. Miközben az emberek e kemény fegyelem alatt elkezdik egy bizonyos bölcsesség – elsősorban elővigyázatosság és megfontoltság – megszerzésével bővíteni tudatukat, e történeti fejlődésből nyilvánvalóvá válik, hogy Jahve szem elől tévesztette Sophiával való, a teremtés napjaitól fennálló pleromatikus együttlétezését. Helyébe a kiválasztott néppel kötött szövetség lépett, mely ezáltal a női szerepet foglalta el. Az akkori „nép” egy patriarchális férfitársadalomból állt, melyben a nőnek csak másodlagos jelentősége volt. Az Izráellel kötött isteni frigy ezért lényegében férfiügy volt, hasonlóan, mint a görög polisz (körülbelül ezzel egy időben történt) alapítása. A női alárendeltség eldöntött tény volt. A nőt tökéletlenebbnek tartották a férfinál, amit Évának a paradicsomi kígyó csábításával szembeni esendősége is igazolt. A tökéletesség férfiúi kívánalom, míg a nő természetéből adódóan a teljességre hajlik. És a férfi tényleg még ma is jobban és hosszabb időn keresztül kibír egy viszonylagos tökéletességet, míg a nőnek ez rendszerint nem tesz jót, sőt még veszélyessé is válhat számára. Ha a nő tökéletességre törekszik, akkor megfeledkezik kiegészítő szerepéről, nevezetesen teljességéről, amely önmagában ugyan tökéletlen, viszont a tökéletesség oly nélkülözhetetlen ellenpárját képezi. Hiszen ahogy a teljesség mindig tökéletlen, úgy a tökéletességből is mindig hiányzik a teljesség, és ezért olyan végállapotot képvisel, amely reménytelenül steril. „ A tökéletességből nem születik semmi.”, mondják a régi mesterek, a „tökéletlenség” viszont magában hordja a jövőbeli fejlődés csíráit. A perfekcionizmus mindig zsákutcában végződik, a teljesség egymagában viszont híján van a szelektív értékeknek

Az Izráellel kötött frigy alapját Jahve perfekcionista szándéka képezi. Ezáltal az a fajta vonatkozás, amit „erósz”-nak nevezhetnénk, ki van zárva. Az erósz, vagyis az értékkapcsolat hiánya Jób könyvéből  elég világosan kiderül: a teremtés nagyszerű paradigmája egy szörnyűség, nem azért, mert az emberben, hanem mert – jól jegyezzük meg! – Jahvéban nincs semmi erósz, neki nincs semmilyen kapcsolata az emberrel, hanem csak céljával, amihez az embernek kell őt hozzásegítenie. Mindez nem akadályozza meg őt abban, hogy féltékeny és bizalmatlan legyen, akár egy férj, eközben azonban szándékát és nem az embert tartja szem előtt.

Népe hűsége annál fontosabbá válik Jahve számára, minél inkább megfeledkezik a bölcsességről. A nép azonban újra meg újra hűtlenségbe esik, a kegy sokszoros kinyilvánítása ellenére is. Ez a magatartás természetesen nem csillapította Jahve féltékenységét és bizalmatlanságát, ezért a Sátán gyanúsítgatása, amikor Jób hűségét illető kételyeit atyja fülébe csepegteti, termékeny talajra hullik. Ő pedig az utóbbi hűségére vonatkozó minden meggyőződése ellenére habozás nélkül hozzájárulását adja a legszörnyűbb kínzásokhoz. Az ember itt jobban hiányolja a Szophia emberbarátságát, mint bárhol másutt. Még maga Jób is a föllelhetetlen bölcsességre vágyódik.

Jób e fonák fejlődés csúcspontját jelöli. Egy olyan gondolkodási paradigmát képvisel, mely az akkori emberiségben érett be – egy veszélyes gondolatot, mely magas igényeket támaszt az istenek és az emberek bölcsességével szemben. Jób tudatában van ugyan ennek az igénynek, szemmel láthatóan nem tud azonban eleget az Istennel együtt örökkévaló Szophiáról. Mivel az emberek kiszolgáltatva érzik magukat Jahve önkényének, szükségük van a bölcsességre, nem így azonban Jahvénak, akivel szemben mindeddig csak az ember jelentéktelensége állott. Jób drámájával viszont a helyzet alapjaiban megváltozik. Jahve itt az állhatatos emberbe ütközik, aki kitart a jogai mellett mindaddig, amíg a nyers hatalom meghajlásra nem kényszeríti. Ő látta Isten ábrázatát és annak tudattalan kettősségét. Az Istent megismerték, és ez az ismeret nemcsak Jahvéban, hanem az emberben is tovább hatott, így az utolsó Krisztus előtti évszázad embere lett az, amelyik a teremtést megelőzően is létező Szophia könnyű érintésére – Jahvét és annak attitűdjét ellensúlyozandó – egyúttal a bölcsesség anamnésziszét is végrehajtja. A nagymértékben megszemélyesített és ezáltal önállóságát nyilvánító bölcsesség segítő barátként és ügyük védőjeként nyilatkozik meg számukra Jahvéval szemben, és az Isten világos, jóságos, igazságos és szeretetre méltó arcát mutatja számukra.

Akkoriban, amikor a sátáni csíny szégyenbe hozta a tökéletesnek tervezett Paradicsomot, Jahve Ádámot és Évát, akiket férfi lényének és női emanációjának (kisugárzás) képére teremtett, a Paradicsomon kívüli  héjszerű burkokba vagy köztes világba száműzte. Homályban marad, hogy Évában mekkora részt képvisel Szophia, és mennyi maradt benne a korábbi Lilith-ből. Ádám minden tekintetben elsőbbséget élvez. Éva másodlagosan, az ő testéből vétetett. Ezért eleve a második helyre kerül. Azért említem meg a Teremtés könyve e részletét, mert Szophia újbóli megjelenése az isteni térben eljövendő teremtési eseményekre utal. Hiszen ő a világ „mesterasszonya”; ő valósítja meg az Isten gondolatait azáltal, hogy anyagi formát kölcsönöz azoknak, s ez a női lény tulajdonképpeni előjoga. Jahvéval való együttléte jelenti az örök hieroszgamoszt (szent nász), amelyből a világok teremtetnek és születnek. Egy nagy fordulat előtt állunk: Isten meg akar újulni a mennyei menyegző misztériumában (amint azt az egyiptomi főistenek kezdettől fogva tették), és emberré akar válni. Ehhez szemmel láthatóan a fáraóban történő isteninkarnáció egyiptomi előképét használja, amely a maga részéről ugyancsak az örökkévaló pleromatikus hieroszgamosz (szent nász a teljességben) puszta leképeződése. Nem volna azonban helyénvaló azt feltételezni, hogy ez az archetípus mintegy mechanikusan ismétlődik. Amennyire ezt tudjuk, sohasem erről van szó, minthogy az archetipikus helyzetek csak különleges indíttatás esetén térnek vissza. Az emberré válás tulajdonképpeni okát a Jóbbal történt összeütközésben kell keresnünk. Az alábbiakban erre a kérdésre még részletesebben visszatérünk.

(Dőlt betűs kiemelés Jungtól, vastagon szedett kiemelés általam.)

Pogány emberáldozatok  (A Magyar Hírlap 2012.03.31-i híre)

„Emberek, köztük egy hétéves hozzátartozója életét áldozta fel pogány szertartás keretében, Santa Muerte,
vagyis a Szent Halál tiszteletére egy család a mexikói Sonora államban. A rendőrség gyilkosság gyanújával őrizetbe vette a család nyolc tagját.”

Ez egy mai hír, mai bűntény. Mit szólnátok hozzá, ha az ügyet eltusolnák, mivel a család pl. egy befolyásos drogbáró családja. Elképzelhető?

Ígérem, ezt a szörnyűséget hamar le fogom venni.

Így húshét előtt főleg...

Korábbi olvasmányaimból:

1., Silvio Gesell: A természetes gazdasági rend című könyve 2004-es kiadásának előszavából:

"Azok a gyakorlati tapasztalatok, melyeket Gesell az akkori Argentína egyik gazdasági válsága folyamán szerzett, a marxizmussal szembenálló szemléletmódra késztették: az emberi munka kizsákmányolását nem a termelőeszközök magántulajdonára vezette vissza, hanem a pénzrendszer szerkezetében rejlő hibákra….

Margit Kennedy a következőképpen foglalja össze Gesell elméletét:…A szocializmus és a kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem ugyanazon érme különböző oldalai. És a szocialista rendszer kudarcát sem csak a mindenkori döntéshozók alkalmatlansága vagy a korrupció okozta, ahogyan azt állandóan hangoztatják. … Az igazi ok pénzrendszerünk működésében keresendő….

Kevesen tudják ugyanis, hogy a kamatnak és a kamatos kamatnak a javak folyamatos és teljesen legális újraelosztásában van szerepe a kispénzűektől a sokpénzűek felé…."

Részlet a könyvből:

„Hogy miért sikerült a tőke marxi elméletének a proudhoni elméletet kiszorítania, és a szocialista mozgalmat egyeduralkodóvá tennie?...Valaki egyszer azt mondta, hogy ennek a marxi elmélet reménytelensége és ennek megfelelő ártalmatlansága az oka. Nincs egyetlen tőkés, aki ettől az elmélettől félne,….Marx soha nem is tudna ártani a tőkének, mert rosszul ítéli meg a tőke természetét. Proudhonnal azonban vigyázni kell. Őt jobb agyonhallgatni.”

2., Mathias Bröckers: Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai című könyvéből

"Találékony közgazdászok már a század elején felfedezték, hogy mi a kapitalista és a kommunista gazdasági rendszer legsebezhetőbb pontja. A kommunisták megbénítják a piacot, mert teljesen kikapcsolják a szabad konkurencia természetes princípiumát. És a kapitalisták is megbénítják a piacot, mert engedélyezik ugyan a konkurenciát, de drága, kamatokkal terhelt pénzzel nehezítették meg a beruházásokat, és így hosszabb távon nem a szabad vállalkozónak, a versenynek, az evolúciónak nyújtottak előnyöket, hanem mindig csak a pénztulajdonosoknak. A szabad piacgazdaság, mondja Silvio Gesell, a müncheni tanácsköztársaság teoretikusa (és rövid ideig pénzügyminisztere), csak „szabad pénzzel” érhető el – kamatmentes pénzzel, amely csak csereeszközként használható, és nem alkalmas vagyonképzésre, mert a pénz a megőrzés során nem hoz nyereséget, hanem csak veszít az értékéből. Kisebb területeken és közösségekben annak idején végeztek kísérleteket ilyen pénzzel, ami a pénzforgás és a beruházási kedv rendkívüli felélénküléséhez vezetett – ezek az adatok csodálkozásra késztetnek minden közgazdászt. De Gesell briliáns ötletei legalább olyan gyorsan eltűntek, mint maga a müncheni köztársaság. Az 1940-es években Irving Fischer, az elismert amerikai közgazdász-professzor visszanyúlt ugyan még egyszer Gesell elméleteihez, de – egy rövid szenátusi kihallgatáson túl – nem tudta keresztülvinni úttörő jellegű javaslatát a „stamp money”-ról."

Ezek alapján nem elképzelhető, hogy az iszlámmal "egyeseknek" az volt a fő baja, hogy ellenzi a kamatot? Tudom én, tudom, hogy vannak ott IS szélsőséges eszméket vallók, na de tudjuk, ismerjük úgy általában a különböző titkosszolgálatok ügyes sz@rkeverő képességét is. Ne kényszerítsen senki a hülye beszólásaival, hogy példákat hozzak fel.

Emlékeztetőül:

http://lujzablogja.nolblog.hu/archives/2012/03/30/A_penz_mint_adossag/

Had legyek mán én is egy kicsit önfényező.:))

DE KELL HOZZÁ A HANG!!!!

(Azon belül : IX. VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE)

Most megpróbáljuk a Szentírás utalásaiból és a történelemből rekonstruálni, mi is történt Isten átalakulása nyomán.

E célból vissza kell térnünk a Genezis idejébe, mégpedig a bűnbeesés előtti ősemberhez. Ez Ádámként az oldalbordájából hozza létre Évát, mint saját női megfelelőjét a Teremtő segítségével, aki az ősanyagból a hermafrodita Ádámot (Hehehe: HERMAFRODITA ÁDÁM  - ez én voltam: lujza. Mellesleg éppen Queen-t hallgatok):) és vele együtt az emberiség Isten hasonlatosságára formált részét, nevezetesen Izrael népét és Ádám egyéb leszármazottait teremtette. (Az emberiség nem Isten hasonlatosságára formált részét illetően, mely valószínűleg az Ádám előtti időből származó emberszabásúaktól ered, lsd. az 576. bekezdést.

567. bekezdés: …Ádámot a saját képére teremtette meg egy nyilvánvalóan különleges teremtési aktusban mint anthróposzt, vagyis őseredeti embert. A többi emberről, akik már akkoriban is léteztek, fel kell tételeznünk, hogy ők korábban, a „különböző nemű vadakkal és barmokkal” együtt kerültek megalkotásra az isteni fazekaskorongon, ezek voltak ugyanis azok az emberek, akiknek soraiból Káin és Séth az asszonyaikat vették. Ha valaki nem értene egyet e feltevésünkkel, akkor csak a másik, sokkal botrányosabb lehetőség maradna nyitva, nevezetesen az, hogy saját – a szöveg alapján nem azonosítható – leánytestvéreikkel párosodtak volna, amint azt a XIX. század végén KARL LAMPRECHT történetfilozófus még gyanította.)

Rejtett megfelelésként Ádámmal is úgy kellett történnie, hogy elsőszülött fia (a Sátánhoz hasonlóan) gonosztevő és gyilkos legyen az Úr előtt, miáltal a Földön is megismétlődött az égi prológus. Nem nehéz észrevenni, hogy ebben rejlik a mélyebb oka annak, amiért Jahve különleges védelmébe veszi a rossz útra tévedt Káint, hiszen ő a Sátán kicsinyített mása. A fiatalon elhunyt Ábel esetében egyébként – aki pedig kedvesebb volt az Isten számára, mint Káin, a fejlettebb (és ezért valószínűleg a Sátán egyik angyala által kitanított) földműves – nem tudunk ilyen előképről. Talán Isten egy másik fia volt ő, aki konzervatívabb természetű, mint a Sátán; nem afféle kóborló szellem, aki új és sötét gondolatokat kerget, hanem az atyához gyermeki szeretettel kötődő, aki kizárólag atyjának tetsző gondolatokat ápol, és a mennyei gazdaság belső berkeiben időzik. Talán ezért van, hogy földi képmása, Ábel a Bölcsek Könyve szavaival élve oly hamar „elsiet a gonosz világból”, hogy visszatérjen az atyához, miközben Káinnak a földi létben kell kiélveznie egyfelől fejlettsége, másfelől morális alacsonyabbrendűsége átkait.

Ha az ősapa, Ádám a Teremtő képmását hordozza, akkor Káin fia bizonyosan az Isten Sátán nevű fiáét, és ezért megalapozott lehet a gyanú, hogy Isten kedveltjének, Ábelnek is megvolt a maga megfelelője az ég fölötti helyen. Az első aggasztó közjátékok – a bűnbeesés és a testvérgyilkosság – fölött, amelyek rögtön a látszólag jól sikerült és kielégítő teremtés kezdetén történnek, nem lehet észrevétlenül átsiklani, és önkéntelenül is azt juttatják eszünkbe, hogy a kiinduló helyzet alapján, amikor ugyanis Isten Lelke a kietlen mélység fölött lebeg, aligha várható tökéletes eredmény. Maga a Teremtő is, aki egyébként mindegyik nap végén megállapította, hogy műve jó, annak, ami hétfőn történt, elmulasztotta kiosztani a jó osztályzatot. Egyszerűen semmit sem szólt; ez olyan körülmény, amely mint „argumentum ex silentio” (a hallgatás érv, amiről a forrás nem beszél, az nincs) használható! Azon a napon történt meg a fölső és az alsó vizek végleges elválasztása a közéjük kerülő mennyboltozat által. Nyilvánvaló, hogy ez az elkerülhetetlen dualizmus már akkor sem igazán illett bele – mint ahogy később sem – a monoteista elképzelésbe, mert egy metafizikai kettéhasadásra utal. Ezt a hasadást – amint azt a történelemből tudjuk – az évezredek során újra meg újra be kellett foltozni, el kellett rejteni, vagy le kellett tagadni. Mindezek ellenére már a kezdet kezdetén, a Paradicsomban is érvényre jutott, amennyiben a Teremtő programjával ellentétben, melyben az embert kívánta mint legokosabb lényt és a teremtmények urát a teremtés utolsó napján színre léptetni, egy különös következetlenség csúszott be vagy idéződött elő, nevezetesen a kígyó megteremtése, aki Ádámnál lényegesen okosabbnak és tudatosabbnak bizonyult, és ráadásul még előbb is keletkezett, mint ő. Aligha feltételezhető, hogy Jahve maga követte volna el ezt a csínyt; sokkal valószínűbb, hogy fia, a Sátán keze volt a dologban. Hiszen ő a nagy csínytevő és játékrontó, aki előszeretettel idéz elő bosszantó közjátékokat. Jahve teremtette ugyan a csúszó-mászókat még Ádám előtt, ezek azonban közönséges, nem különösebben értelmes kígyók voltak, melyek közül aztán a Sátán választott ki magának egy fára kúszó kígyót, hogy annak alakját öltse magára. Innen terjedt el a híresztelés, mely szerint a kígyó a legszellemibb állat. Később a szellem, értelem kedvelt szimbólumává is válik, s ezáltal nagy megbecsülésre tesz szert, még Isten második fiát is szimbolizálhatja, amennyiben azt ( a nousszal sok szempontból azonosnak látszó) világmegváltó Logoszként értelmezik. Egy később keletkezett legenda állítása szerint a paradicsomi kígyó Lilith, Ádám első asszonya lett volna, akivel utóbbi a démonok seregét nemzette. Ez a legenda ugyancsak egy olyan csínyre gyanakszik, ami aligha állhatott a világ teremtőjének szándékában. A Szentírás is csak Éváról tud ugyanis, mint törvényes feleségről. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az Isten képmását viselő ősembernek a hagyomány szerint ugyanúgy két asszony van, mint égi előképének. Ahogy az utóbbi Izráel nőjével van törvényesen összekötve, eközben azonban öröktől fogva egy női pneuma a bizalmas társnője, úgy Ádámnak is Lilith (a Sátán leánya vagy emanációja) az első asszonya, mint Szophia (sátáni) megfelelője. Éva pedig Izráel népének felelne meg. Nem tudjuk természetesen, mennyire későn vették észre, hogy a Rúach Elóhim, az „Isten Lelke” nemcsak női természetű, hanem Isten mellett viszonylagosan önállósággal is rendelkezik, és hogy Jahvénak már jóval az Izráellel kötött házassága előtt viszonya volt Szophiával. Annak sem tudjuk az okát, hogy a korábbi hagyományokból miért veszett ki az erre az első szövetségre  vonatkozó tudás. Egyébként Ádám Lilith-hez fűződő fonák viszonyáról is csak nagyon későn szerzünk tudomást. Hogy vajon Éva ugyanolyan kényelmetlen házastárs volt-e Ádám számára, mint az úgyszólván állandóan hűtlenséggel kacérkodó nép Jahve esetében, erről nincs tudomásunk. Mindenesetre az ősszülők családi élete sem fenékig tejfel: első két fiúgyermekük az ellenséges testvérpár típusát képviseli, hiszen akkoriban még fennállni látszott a mitológiai motívumok megvalósításának szokása. (Manapság ezt megbotránkoztatónak tartják, és ezért ha elő is fordul, inkább letagadják.) A szülők osztozhatnak az öröklött terhelő tényezőkön: Ádámnak elég csak démonhercegnőjére emlékeznie, és Éva sem feledheti, hogy ő volt az első, aki engedett a kígyó csábításának. A bűnbeeséshez hasonlóan a Káin-Ábel-közjáték sem nagyon kerül fel a jól sikerült teremtési aktusok listájára. Ebből arra következtethetünk, hogy maga Jahve látszólag nem látja előre az említett incidenseket. A későbbiekhez hasonlóan már itt is fennáll a gyanú, hogy mindentudásából nem vont le semmilyen következtetést, vagyis Jahve nem él mindentudásával, és ennélfogva később meglepik őt az eredmények. Ez a jelenség az embereknél is megfigyelhető, mégpedig mindig olyankor, amikor valaki nem akarja megtagadni magától saját érzelmi élvezetét. El kell ismernünk, hogy egy dührohamnak vagy egy bánatnak is megvan a maga rejtett varázsa. Ha nem így lenne, akkor a legtöbb ember már szert tett volna némi bölcsességre.

Innen talán most már jobban meg tudjuk érteni, mi is történt Jóbbal. A (teremtést megelőző) teljesség vagy tökéletesség állapota, vagy ahogy a tibetiek nevezik bardo állapotot ugyan a világ tökéletes összjátéka jellemzi, a teremtéssel azonban, vagyis a világnak a tér és idő elkülönült történéseibe való átlépésével az események elkezdenek egymással súrlódni és ütközni.

(Dőlt betűs kiemelés Jungtól, aláhúzott kiemelés általam.)

Is This The World We Created...?

Just look at all those hungry mouths we have to feed
Take a look at all the suffering we breed
So many lonely faces scattered all around
Searching for what they need

Is this the world we created
we made it on our own
Is this the world we invaded
Against the law
So it seems in the end
Is this what we're all living for today
The world that we created.

You know that every day a helpless child is born
Who needs some loving care inside a happy home
Somewhere a wealthy man is sitting on his throne
Waiting for life to go by

Is this the world we created
we made it on our own
Is this the world we devastated
Right to the bone?
If there's a God in the sky looking down
What can he think of what we've done
To the world that he created

(Azon belül : IX. VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE)

„Mármost mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogyan fejlődött tovább a nyugtalanság csírája, vessünk egy pillantást időben visszafelé arra a korra, amelyben a Jób könyve megfogalmazást nyert. A keltezés sajnos bizonytalan. Feltételezhető, hogy a könyv Krisztus előtt 600 és 300 között keletkezett, időben tehát nem esik túlságosan távol Salamon úgynevezett Példabeszédek c. művétől (Kr. e. IV-III. század) Mármost az utóbbiakban a görög befolyás egy jellegzetes tünetével találkozhatunk, amely korábbi rárakódás esetén Kis-Ázsián, későbbi befolyásnál pedig Alexandrián keresztül érte el a zsidó területeket. Ez a Sapienta Dei (Isten Bölcsessége) eszméje, ami egy szintén örökkévaló, már a teremtést megelőzően is létező, csaknem hiposztazált (önálló létezőként felfogott) női természetű pneuma (szellem vagy lélek).

…

Ez a Szophia, aki már a jánosi Logosz (beszéd, szó, Isten igéje) lényegi tulajdonságait osztja, egyfelől ugyan a héber hohmához kapcsolódik, másfelől viszont olyannyira túl is megy azon, hogy óhatatlanul az indiai saktit (a megszemélyesített isteni teremtő energia) juttatja az ember eszébe. Akkoriban már léteztek indiai kapcsolatok (ptolemaioszi kor). A bölcsességről szóló további forrás Sirák fia, Jézus mondásainak gyűjteménye (amely 200 körül keletkezett).

…

Érdemes ezt a szöveget közelebbről szemügyre venni. A Bölcsesség úgy határozza meg magát, mint Logoszt, mint Isten igéjét. Mint Rúach, az Isten Lelke, ő lebegett kezdetben a vizek felett. Az égben van trónusa, mint magának az Istennek. Kozmogónikus pneumaként áthatja az eget és a földet, s minden teremtményt. A János evangéliuma 1. fejezetében szereplő Logosz mondhatni minden vonatkozásban megfelel neki. Alább látni fogjuk, hogy ez az összefüggés tartalmilag is mennyire jelentékeny.

Ő a par excellence "métropolisz", az anyaváros Jeruzsálem női numenje (Istenség, isteni természet vagy méltóság). Ő az anyai szerető, a pogány városistennő Istar képmása. Ezt igazolja az olyan fákhoz történő részletes hasonlítgatás, mint amilyen a cédrus, pálma, terebint, olajfa,  ciprus stb. Mindezek a fák ősidők óta a sémi szerelem és anyaistennő szimbólumai. Oltára mellett, melyet magasan fekvő helyeken állítottak fel, mindig ott állt egy szent fa. Az Ószövetségben a tölgyek és terebintek orákululumfák. Isten vagy az angyalok fákban vagy fáknál jelennek meg. Dávid is egy szederfa-orákulumtól kér tanácsot. Ugyancsak képviseli a fa a (babiloni) Tammúzt, a fiú-szeretőt, mint amilyen Ozirisz, Adónisz, Attisz és Dionnüszosz, Elő-Ázsia e korai halált elszenvedő istenei voltak. … A Bölcsességet ajándékba kapja Isten minden kiválasztottja, akár a Szentlelket, erre nyúlik vissza a későbbi paraklétosz (ügyvéd, védelmező, segítő, vígasztaló) tana is.

Egy még későbbi apokrifben, a Salamon bölcsességeiben (Krisztus előtt 100 és 50 között) még világosabban lép elénk Szophia pneumatikus természete éppúgy, mint világformáló jellege mint májá (létillúzió, elvarázsoltság)….Őt küldik ki „szent lélek”-ként az égből és a dicsőség trónusáról. Pszüchopomposzklnt (lélekvezető) ő vezet el Istenhez, és biztosítja a halhatatlanságot.

A Bölcsességek Könyve beleérzően szól az Isten igazságosságáról, és bizonyára nem minden gyakorlatias szándék nélkül nagyon törékeny ágra merészkedik: „Mert az igazságosság halhatatlan. Az istentelenek azonban kezükkel és szavakkal hívják a halált.” Az igaztalanok és istentelenek azonban ezt  mondják:

Bánjunk el a szegény igazsággal,

……………………….

Számunkra a hatalom legyen az igazságosság mércéje,

mert a gyenge nem ér semmit.

Leskelődjünk az igazra.

……………………………

bepanaszol bennünket törvényszegésért,

és szemünkre hányja, hogy vétünk a tisztesség ellen.

Dicsekszik, hogy ismeri az Istent,

és az Úr gyermekének mondja magát.

Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk.

………………………

Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk,

hogy megismerjük szelídségét

és kipróbáljuk türelmét!

Hol is olvastuk nem sokkal ezelőtt: Monda pedig az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs a földön olyan, mint ő; feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő. Még erősen áll az ő fedhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.”? „Jobb a bölcsesség az erősségnél” – mondja A Prédikátor könyve.

Bizonyára nem pusztán meggondolatlanságból és öntudatlanságból tapint rá a Bölcsek Könyve erre az érzékeny pontra, hanem mély indítéka van ennek, ami egyébként csak akkor volna számunkra teljesen érthető, ha sikerülne felfednünk, hogy milyen kapcsolatban áll Jób könyve Jahve státuszának időben hozzá közel eső megváltozásával, pontosabban Szophia fellépésével. Itt korántsem  irodalomtörténeti meggondolásról van szó, hanem inkább Jahvének az ember életében jelenlévő sorsáról. A régi írásokból tudjuk, hogy az isteni dráma az Isten és népe között zajlik, mely mintegy nőként van eljegyezve vele, a férfiúi dünamisszal (erő, képesség), aki féltékeny en vigyázza hűségét. Jób egyéni eset, akinek hűségét az Isten kegyetlen próbának veti alá. Jahve, mondottuk fentebb, meglepően könnyen enged a Sátán sugalmazásának. Ha igaz, hogy tökéletesen bízik Jóbban, akkor mi sem volna logikusabb, mint hogy védelmébe veszi őt, s helyette leleplezi a rágalmazót, határozottan megtorolva rajta Isten hűséges szolgájának gyalázását. Jahve azonban nem is gondol erre, még azután sem, hogy Jób bebizonyította ártatlanságát. A Sátán iránti rosszallásról vagy annak dorgálásáról szó sem esik. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy Jahve szemet hunyt a dolog fölött. Jób készséges átengedése a Sátán gyilkos beavatkozásának bizonyítja, hogy az Isten azért kételkedik Jóbban, mert személyében saját hűtlenségre való hajlamát vetíti ki egy bűnbakra. Fennáll ugyanis a gyanú, hogy az Izraellel fennálló házassági kötelékének lazítására készül, e szándékát azonban még önmaga előtt is titkolja. A valahol, homályosan sejtett hűtlenség ezért arra indítja őt, hogy a Sátán segítségével felkutassa a hűtlent, és éppen a hűségesek leghűségesebbikében találja meg őt, akit aztán büntető eljárásnak vet alá. Jahve saját hűségében bizonytalan.

Ezzel egyidejűleg, vagy kicsit később híre kél annak, ami történt: eszébe jutott egy női lény, aki neki sem kevésbé kedves, mint az embereknek, aki barátnője és játszótársa az idők kezdete óta, elsőszülött Isten összes teremtménye között, az ő dicsőségének makulátlan tükröződése örök időktől fogva, a teremtés mesterasszonya, aki közelebb áll szívéhez és ismerősebb számára, mint az őt később követő, másodlagosan teremtett és az Isten képmására megformált protoplaszta (ősmassza, ősember). E Szophiára való visszaemlékezés alapja minden bizonnyal egy kényszerítő szükségszerűség: nem mehetett tovább úgy, mint eddig; az „igazságos” Isten nem követhetett el többé maga is igazságtalanságokat, és a „mindentudó” nem viselkedhetett úgy, mint egy mit sem sejtő és meggondolatlan ember. Az önreflexió parancsoló szükségszerűséggé válik, ehhez padig bölcsességre van szüksége: Jahvénak emlékezetébe kell idéznie saját abszolút tudását. Ha ugyanis Jób megismerte az Istent, akkor Istennek is ismernie kell önmagát. Nem lehet, hogy Jahve kettős természete az egész világ számára ismertté váljon, csak saját maga előtt maradjon rejtve. Aki Istent ismeri, az hat is rá. A Jób megrontására irányuló kísérlet kudarca megváltoztatta Jahvét.”

(Dőlt betűs kiemelés Jungtól, aláhúzott kiemelés általam.)

Minden e körül forog, mindenki (na jó, csak a bizonyos 90%) sopánkodik miatta, de vajon vesszük-e a fáradtságot, hogy megismerjük?

Annak, akit esetleg érdekel, még továbbiak:

http://www.youtube.com/watch?v=HpzQ9Ll_JLk&feature=related

ÉBRESZTŐ!!!!!!

Részlet Carl R. Rogers: Valakivé válni című könyvéből

A kreatív szakasz

A tudományos ismeret kiindulópontja mindig egy-egy ember, a maga személyes és így szubjektív jelentést hordozó értékeivel, rövid- és hosszútávú céljaival. Céljaik követésének részeként, bizonyos pontokon szeretnék megtalálni az igazságot. Következésképpen, ha igazán jól akarják művelni a tudományt, teljesen bele kell merülniük a megismerés élményébe (legyen szó akár egy fizikai laboratóriumi kísérletről, az állatvilág vagy a növényi élet megfigyeléséről, kórházi gyógyításról, pszichológiai laboratóriumi vagy klinikai munkáról, vagy bármi másról). Ez a „mélymerülés” teljes és szubjektív. Nagyon hasonlít ahhoz a korábban már leírt „mélymerüléshez”, amelyet a terapeuta él át a terápia folyamán, aki teljes mértékben, minden porcikájával érzékeli, holisztikusan megéli az őt érdeklő területet.. Sokkal többet érzékel, mint amennyit képes szavakkal kifejezni, és testével-lelkével, teljes valójával reagál annak olyan belső viszonyaira is, amelyeket a tudatával nem képes felfogni. Nem egyszerűen csak gondolkodik róla, hanem teljes lényével átveszi azt, teljes lényével reagál arra, mind tudatos, mind pedig tudatalatti szinteken

Ebből a teljes mértékben szubjektív „mélymerülésből” születik az alkotás, amely valamiféle ráérzés a követendő irányra vagy egy korábban nem látott, fel nem fedezett összefüggésre. Ebből formálódik, tisztul ki egy előzetes hipotézis, ami egy személyes, kérdőjeleket tartalmazó, szubjektív hitvallás. A tudomány embere tudatos és tudattalan élményei alapján kimondja: „Van egy furcsa érzésem, egyfajta gyanúm, hogy egy ilyen típusú kapcsolat létezik, és ennek én jelentőséget tulajdonítok.”

Amit itt leírok, az nem más, mint a tudomány első, kezdeti szakasza. Talán ez a szakasz a legfontosabb az összes közül, bár ezt az amerikai tudósok többsége – különösen a pszichológusok – szinte semmibe veszik, megkérdőjelezik a létezését is. A legfeltűnőbb talán nem is az, hogy tagadják, hanem inkább az, hogy milyen gyorsan elhessegetik még a puszta gondolatát is. Ezt Kenneth Spence úgy fogalmazta meg, hogy a tudománynak ezt az aspektusát „eleve adottnak veszik”. Más olyan élményekhez hasonlóan, amelyeket természetesnek tekintünk, ez is többnyire feledésbe merül. Mindez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy minden tudománynak és minden egyes tudományos kutatásnak a gyökere, a valódi eredete az itt és most átélt személyes, szubjektív élményeinkben keresendő.

Összevetés a valósággal

A tudós sikeresen szavakba öntötte a hipotézisét, azt, amiben most hisz. De vajon ez mennyire azonos a valósággal? Mindenki tudhatja saját tapasztalatból, hogy milyen könnyű önmagunkat becsapni, elhinni valamit, amit később a tapasztalataink nem támasztanak alá. Hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy az, amiben most hiszek, kapcsolatban van a megfigyelhető tényekkel?

…

A tudományos módszertan megnehezíti, hogy becsapjam önmagamat azokkal a kreatívan szubjektív ráérzésekkel, amelyek a kutatásom anyaga és köztem létező viszonyban alakulnak ki. Ebben – és nagy valószínűséggel csakis ebben – a kontextusban találhatja meg méltó helyét néhány igen fontos tudományos eszköz, mint például az operációkutatás, a logikai pozitivizmus, a kutatási tervek, a szignifikancia vizsgálata stb. Mindezek nem önmagukért léteznek, hanem, azt a célt szolgálják, hogy a kutatást végző személy szubjektív érzései, ráérzései és hipotézisei rajtuk keresztül összevethetők legyenek az objektív valósággal.

A kutató az ilyen szigorú és személytelen módszerek használata esetén is az igazán fontos döntéseit szubjektíven hozza meg:

- A hipotézisek közül melyikre szánjak több időt?

- Ebben a kutatásban milyen típusú kontrollcsoport használatával kerülhetnénk el legjobban önmagunk becsapását?

- Milyen mélységig érdemes elvégezni a statisztikai analízist?

- Mennyire bízhatok meg a kapott eredményekben?

Ezekre a kérdésekre adott valamennyi válaszom személyes szubjektív értékítélet lesz, ami azt mutatja, hogy a modern tudomány minden fantasztikus teljesítménye lényegileg emberek szubjektív értékítéletén nyugszik. De a világmindenségről alkotott holisztikus érzékelésünk ellenőrzésére a tudománynál jobb eszközt még nem találtunk.

…

A tudomány felhasználása

A tudománynak nem csak az eredete, a folyamatai és a következtetései esnek abba a kategóriába, amely csak a személyek szubjektív tapasztalataiban létezik, hanem a felhasználása is. A „tudomány”, mint olyan, soha nem fogja személyteleníteni, manipulálni vagy kontrollálni az embereket. Csak az emberek képesek és hajlamosak megtenni ezt.

…

Az, hogy mit kezdek a tudományos módszerek alkalmazásával elsajátított tudással – igyekszem valamit jobban megérteni, valamit elérni, valakit támogatni, valamilyen értéket erősíteni, vagy esetleg irányításra, manipulálásra vagy akár pusztításra fogom ezt a megszerzett tudást felhasználni -, szubjektív választás kérdése, mely elsősorban az értékrendemtől függ.

Ha valamiféle rettegés vagy defenzív attitűd következtében kizárom a tudatosságom területéről az élményeimnek egy széles körét, ha csak azokat a tényeket látom meg és veszem figyelembe, amelyek a pillanatnyi nézeteimet támogatják, és ugyanakkor vak vagyok minden más ténnyel kapcsolatban, ha csak és kizárólag az élet objektív aspektusait vagyok képes meglátni és felfogni, és érzéketlen vagyok a szubjektív tényezők iránt (a mások szubjektív tényezői iránt – kiegészítés tőlem), ha bármilyen módon megpróbálom a teljes spektrumnál szűkebbre korlátozni az érzékszerveimet és az érzékelésemet, nos ebben az esetben valószínűleg szociális értelemben destruktív vagyok, függetlenül attól, hogy mindezt tudományos ismeretek birtokában és tudományos alapossággal teszem-e, vagy egy szubjektív kapcsolat érzelmi erejével. Ha - ezzel ellentétben – nyitott vagyok a saját élményeimre, és képes vagyok arra, hogy az összes érzékszervem minden észlelése elérje a tudatomat, akkor nagy valószínűséggel képes vagyok önmagamat, a szubjektív élményeimet és a létező összes tudományos ismereteimet olyan módon használni, amely realisztikusan építő.”

Azon belül : IX. VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE

„Jób könyve az istenfélő és hűséges, ám az Isten által mégis megvert embert állítja egy messzire látszó színtérre, ahol a világ szeme láttára és füle hallatára előadja ügyét. Nevezetesen azt, hogy Jahve mennyire könnyen és ok nélkül hagyta magát egyik fia, egy kételkedő szellem által befolyásolni és Jób hűségében elbizonytalanítani. Érzékenysége és bizalmatlansága folytán már a kétség puszta lehetősége is felizgatta őt, és arra a sajátos viselkedésre sarkallta, amelyből már a Paradicsomban is ízelítőt adott, nevezetesen egy igent és egy nemet is tartalmazó kétértelmű eljárásra: a fára ugyanis ő maga hívta fel az első szülőpár figyelmét, és tiltotta meg egyúttal, hogy arról egyenek. Ezzel mintegy ő maga provokálta ki a szándéktalan bűnbeesést. Most pedig a hű szolgálót, Jóbot veti alá ok nélkül és értelmetlenül egy erkölcsi teherpróbának, jóllehet Jahve meg van győződve annak hűségéről és állhatatosságáról, ráadásul mindentudása folytán – ha ahhoz fordulna tanácsért – kétségtelen bizonyosságra tehetne szert ebben a vonatkozásban. Miért kell akkor mégis végrehajtani ezt a kísérletet, és a lelkiismeretlen kísértővel tett tét nélküli fogadást a tehetetlen teremtmény bőrére lebonyolítani?... fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon nem valamilyen mélyreható indíték rejtőzik e mögött? Talán valamilyen rejtett ellenállás volna Jahvéban Jóbbal szemben? Ez magyarázhatná a Sátánnal szembeni engedékenységét. Mije van azonban az embernek, ami az Istennek nincs? Kicsinysége, gyöngesége és a hatalmassal szembeni védtelensége miatt, amint erre már utaltam, valamivel élesebb tudattal rendelkezik, ami az önreflexión alapul: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, mindig tudatában kell lennie a mindenható Istennel szembeni tehetetlenségének. Utóbbinak erre az elővigyázatosságra nincs szüksége, hiszen sehol nem ütközik olyan leküzdhetetlen akadályba, ami őt habozásra és ezáltal önreflexióra késztethetné.

…

Hogy miért ér hirtelen véget Jób gyötrődése és az isteni fogadási játék, nem könnyű belátni. Hiszen mindaddig, amíg Jób meg nem hal, még tovább is folytatódhatna a céltalan szenvedés. Fél szemmel azonban a történések hátterét is figyelnünk kell: nem lehetetlen, hogy e háttérben valami fokozatosan világosabbá vált, nevezetesen a vétlen szenvedésért járó kárpótlás, ami Jahvét, még ha csak távolról sejtette volna is ezt, nem hagyhatta közömbösen. Az ártatlanul megkínzott ember ugyanis anélkül, hogy Jahve ezt tudta és akarta volna, feltűnés nélkül az istenismeret oly magas fokára emelkedett, amellyel még maga az Isten sem rendelkezett. Ha Jahve megkérdezte volna saját mindentudását, akkor Jóbnak nem lett volna semmilyen előnye vele szemben. Ebben az esetben egyébként sok minden más sem történt volna meg.

Jób fölismeri az Isten belső antinómiáját, és ezáltal felismerésének fénye maga is isteni numinozitásra (minőségre) tesz szert. Az ilyen irányú fejlődés lehetősége gyaníthatóan az Istenséghez való hasonlatosságon alapul, amit valószínűleg aligha kereshetnénk az ember morfológiájában. Utóbbi tévedésnek a képek tiltásával Jahve maga elejét vette. Minthogy Jób nem tántorítható el attól, hogy esetét még a meghallgatás reménye nélkül is mindenáron Isten elé tárja, bizonyos értelemben szembeszáll urával, és ezáltal megteremti azt az akadályt, amellyel szemben Jahve lényének meg kell nyilatkoznia. Ezen a drámai csúcsponton Isten megszakítja a kegyetlen játékot. Ha azonban  most valaki azt várná, hogy haragját a rágalmazó ellen fordítja, akkor az illetőnek súlyosan csalódnia kell. Jahve nem is gondol arra, hogy fiát, akitől hagyta magát a dologra rábeszélni, felelősségre vonja, de még csak az sem jut eszébe, hogy magyarázatot adjon viselkedésére, és ezzel Jób számára legalább bizonyos erkölcsi elégtétellel szolgáljon. Inkább mindenható erejével zivatarba burkolózik, és onnan mennydörgi szemrehányásait a félig széttaposott emberi féreg fejére:

Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet

tudatlan beszéddel?

…

Ezért Jahve kérdésére a válasz így hangzik: maga Jahve az, aki saját rendjét elhomályosítja, s aki tudatlanul szól. Mintegy visszájára fordítva a fegyvert Jóbot dorgálja azért, amit ő maga követ el: nem tűrheti, hogy az embernek véleménye legyen róla, s különösen, hogy olyan belátásra tegyen szert, amellyel ő maga nem rendelkezik. A világ teremtője hetvenegy versszakon keresztül hirdeti hatalmát nyomorult áldozatának, aki a hamuban ül fekélyeit vakargatván, régóta és lelke mélyéig meggyőződve arról, hogy emberfölötti erőszak kiszolgáltatottja. Jóbnak végképp semmi szüksége arra, hogy újólag és a megcsömörlésig győzködjék őt erről a hatalomról. Jahve mindentudása folytán természetesen ugyanúgy tudhatná, mennyire nem odaillő egy ilyen helyzetben megfélemlítési kísérlete. Hiszen könnyen felismerhette volna, hogy Jób változatlanul hisz az ő mindenhatóságában, és soha nem is vonta kétségbe azt, mint ahogy hűtlenné sem lett hozzá soha. (Én: hogyan is lehetne hűtlen az ember egy mindenhatóhoz?) Egyáltalán, oly kevéssé veszi tekintetbe Jób valóságát, hogy megalapozottnak látszik a gyanú, mely szerint Jahvénak valami más, számára fontosabb indítéka is van: Jób nem több, mint egy istenen belüli konfliktus külső kioldója. Jahve oly mértékben elbeszél Jób mellett, hogy nem nehéz észrevenni, mennyire magával van elfoglalva.

…

E dráma költője a mesteri titoktartás próbáját állta ki, amennyiben hagyta a függönyt abban a pillanatban lehullani, amikor hőse az isteni fenség előtti leborulásával kinyilvánította a démiurgosz (teremtő, alkotó) súlyos ítéletének feltétel nélküli elfogadását. Semmilyen más benyomásnak nem szabad visszamaradnia. Túl sok forog ugyanis kockán: nem mindennapi metafizikai botrány fenyeget vélhetően pusztító következményekkel, és senki nem áll készenlétben valamiféle mentő képlettel, hogy a monoteista istenfogalmat megóvja a katasztrófától. A görögök kritikai értelme már akkoriban is nagyon könnyen felkaphatta és Jahve hátrányára értékelhette volna (amint ez egyébként jóval később meg is történt) ezt az új életrajzi szerzeményt, hogy ugyanarra a sorsra juttassa őt is, mint ami akkoriban a görög isteneknek jutott osztályrészül. Azokban az időkben azonban csakúgy, mint a következő évezredben, egy ilyesfajta relativizálás még teljességgel elképzelhetetlen volt.

Az ember tudattalan szelleme helyesen lát, még ha a tudatos értelem elvakult és tehetetlen is: a dráma mindörökre bevégeztetett, Jahve kettős természete nyilvánvalóvá vált, és valaki vagy valami látta és rögzítette azt. Egy ilyesfajta kinyilatkoztatás pedig, akár eljutott az ember tudatáig, akár nem, nem maradhatott következmények nélkül.

(Dőlt betűs kiemelés Jungtól, aláhúzott kiemelés általam.)

Azon belül : IX. VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE

A Jób könyve mérföldkő egy isteni dráma hosszú fejlődési útján. Amikor a könyv keletkezett, már sokféle tanúbizonyság létezett, melyek ellentmondásos képet vázoltak fel Jahvéról – nevezetesen egy olyan Isten képét, aki mértéktelen volt érzelmeiben, és éppen e mértéktelensége miatt szenvedett. Ő maga is beismerte, hogy harag és féltékenység emészti, és hogy ez a tudás kínterhes számára. Egymás mellett létezett benne a belátás a belátástalansággal, a jóság a kegyetlenséggel, a teremtőerő a pusztító szándékkal. Minden együtt volt benne, és egyik sem akadályozta a másikat. Egy ilyenfajta állapot csak akkor képzelhető el számunkra, ha nincs jelen reflektáló tudat, vagy ha pusztán tehetetlen adottságként és kísérőjelenségként lép fel reflexió. Azokat az állapotokat, amelyeknek ilyen a természete, csakis amorálisként jellemezhetjük.

…

Nem tagadhatja, hogy egy olyan Istennel áll szemben, aki nem törődik a morális megítéléssel, illetve nem ismer el semmilyen, rá nézve kötelező etikát. Talán éppen ebben áll  Jób igazi nagysága, hogy e nehézség láttán nem zavarodik bele az Isten egységébe, hanem világosan látja, hogy Isten ellentmondásban van önmagával, mégpedig oly mértékben, hogy ő, Jób bizonyos lehet abban: az Istenben segítőt és megváltót talál az Istennel szemben.

…(Jahve) kivehető személyiséggel rendelkezett, amely csak terjedelemben különbözött egy többé-kevésbé archaikus királyétól. Féltékeny és érzékeny lénye, mely bizalmatlanul fürkészte az emberek hűtlenségre hajlamos szívét és titkos gondolatait, személyes viszonyt kényszerített ki közte és az ember között, akinek nem volt más lehetősége, mint általa személyesen megszólítva érezni magát. Ez jelenti a lényegi különbséget Jahve és a mindenség fölött uralkodó Zeusz atya között, aki jóindulatúan és kissé félrehúzódva hagyta gördülni a világ gazdaságát az ősidők óta szentesített pályákon, és csak azt bűntette, aki megsértette a rendet. Zeusz nem moralizált, hanem ösztönösen uralkodott. Az emberektől nem kívánt egyebet, mint a neki járó áldozatot; velük pedig egyáltalán nem akart semmit kezdeni, mert nem volt terve velük. Zeusz atyának van ugyan alakja, de nem személyiség. Jahve számára viszont fontosak voltak az emberek, sőt ők jelentették számára az elsőrendű ügyet. Szüksége volt rájuk, mint ahogyan nekik is reá, sürgetően és személy szerint. Zeusz is le tudott ugyan súlytani villámával, de csak egyes, a rendet megszegő gonosztevőkre. Az emberiség egészével szemben nem volt kifogása, különösebben nem is érdekelte őt. Jahve ezzel szemben mértéktelenül fel tudta ingerelni magát mind az emberi nemen, mind az embereken mint egyéneken, ha nem kívánságának és elvárásának megfelelően viselkedtek, természetesen anélkül, hogy számot vetett volna azzal: mindenhatósága birtokában valami különbet is teremthetett volna, mint ilyen „hitvány agyagedényeket”….

Amilyen hangosan dübörög hatalma a kozmikus tereken át, oly vékony létének alapja, amennyiben tudatos visszatükrözésre van szüksége ahhoz, hogy valóban létezhessen. A lét természetszerűleg csak annyiban érvényes, amennyiben tudatos valaki számára. Pontosan ezért van szüksége a Teremtőnek a tudatos emberre,…”

(Dőlt betűs kiemelés Jungtól, aláhúzott kiemelés általam.)

De ez is C.G.Jung: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról című könyvéből

"Az emberek többnyire figyelmen kívül hagyják vagy nem értik meg azt a körülményt, hogy én a pszichét valóságosnak tartom. Általában éppen ők azok, akik csak a fizikai tényekben hisznek, amiből pedig arra a következtetésre kellene jutniuk, hogy a bombát vagy maga az urán, vagy legalábbis a laboratóriumi felszerelés állította össze. Ez ugyanolyan képtelenség, mint az a feltevés, hogy egy nem valóságos psziché volna mindezért felelős. Isten nyilvánvalóan pszichés és nem fizikai tény, vagyis csak pszichésen ragadható meg, nem pedig fizikailag. Azt sem fogták még föl ezek az emberek, hogy a valláslélektan két élesen elkülönülő területre oszlik, nevezetesen egyfelől a vallásos ember pszichológiájára, másfelől pedig a vallás, illetve a vallási tartalmak pszichológiájára."

Részlet Bánki M. Csaba Agyunk fogságában című könyvéből

"Efféle különbségtételt sugall néha a divatos és gyakran emlegetett rendszerelmélet is. Ennek elméleti része nagyon elvont dolog, merő matematika; a tartalmi lényege a végsőkig leegyszerűsítve annyi, hogy "az egész több, mint a részek összege". Az atomok molekulákká állnak össze, és a molekulák olyasmiket is tudnak, amit a különálló atomok nem. A molekulákból kristályok, netalán élő sejtek épülnek fel, melyek megint olyan új dolgokra képesek, amilyenekre a különálló molekulák nem. A lényeget, a pluszt ilyenkor a szerkezet, a részek kölcsönhatása adja."

Én csak halkan kérdezem, és ez a kölcsönhatás kézzelfogható, materiális?

Azon belül : IX VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE

Lectori Benevolo-ból

„Az a tény, hogy a vallási kijelentések gyakran kifejezett ellentétben állnak a fizikailag igazolt jelenségekkel, a szellem önállóságát bizonyítja a fizikai érzékeléssel szemben, és a lelki tapasztalás bizonyos függetlenségét mutatja a fizikai adottságoktól. A lélek autonóm tényező, és a vallási kijelentések lelki hitvallások, amelyek végső soron a tudattalanra, tehát transzcendens folyamatokra támaszkodnak. Utóbbiak a fizikai érzékelés számára hozzáférhetetlenek, jelenlétüket azonban a lélek megfelelő vallomásai igazolják. Ezeket a kijelentéseket az emberi tudat közvetíti, illetve teszi át szemléletes formába, amely tudat a maga részéről sokféle külső és belső természetű befolyásnak van kitéve. Ezért van, hogy amikor vallási tartalmakról beszélünk, olyan képek világában mozgunk, amelyek valami kimondhatatlanra utalnak. Nem tudjuk, hogy ezek a képek, hasonlatok és fogalmak transzcendens tárgyuk vonatkozásában mennyire világosak vagy mennyire homályosak. Amikor például „Isten”-ről beszélünk, egy olyan képet vagy fogalmat használunk, amely az idők során sokféle változáson ment keresztül. Eközben képtelenek vagyunk akár csak a legcsekélyebb bizonyossággal is – hacsak nem hitünk révén – megadni, hogy vajon ezek a változások csak a képeket és fogalmakat, vagy pedig magát a kimondhatatlant is érintik-e. Hiszen az Istent éppúgy elképzelhetjük örök áramlásban lévő, végtelen alakot magára öltő, élettel teli működésnek, mint örökké mozdulatlan, változhatatlan létnek. Az értelmünk csak egyvalamiben lehet biztos, nevezetesen, hogy képekkel van dolga, vagyis olyan elképzelésekkel, amelyek az emberi fantáziától és annak helyi és időbeli feltételeitől függenek, és ezért évezredes történelmük során sokféle átalakuláson mentek keresztül. Nem kétséges, hogy e képek alapjául valami olyasmi szolgál, ami túlhaladja a tudatot, s ami képes odahatni, hogy a kijelentések ne teljesen korlátlanul és kaotikusan váltakozzanak, hanem fölismerhető legyen, hogy mindnyájan néhány alapvető princípiumra, illetve archetípusra vonatkoznak. Ezek az archetípusok – akárcsak maga a psziché vagy az anyag – önmagukban megismerhetetlenek, s legfeljebb csak modelleket lehet róluk felvázolni, melyekről tudjuk, hogy elégtelenek; amit a vallási kijelentések is újra meg újra megerősítenek.”